A II. Világháború utáni amerikai bosszúból szétbombázott és szovjet revansizmusból feldúlt Európa civilizációs történetének egyik legnagyobb kihívása előtt állt. A keleti tömbbe „integrált” bábállamok semmi jóval sem kecsegtethették lakosaikat. A nyugati rész gazdasági konszolidációját csak külső tőkével lehetett megoldani, melynek eszköze a Marshall-terv volt. Talán ennél is fontosabb kérdés volt a politikai konszolidáció, a békés egymás mellett való élés kérdésének a mikéntje. S ezen kérdést Sztálin véres árnyékában kellett megoldani. A gazdasági és a politikai konszolidáció csakis egymás függvényeként lehetett sikeres.

Az Európai Védelmi Közösség ötletével, az Európai Szén-és Acélközösségen át, egészen a Római szerződésig Európa nyugati része egy nemes cél megvalósításán fáradozott. S ezen folyamaton belül biztosítva volt Franciaország biztonsága, Németország szerecsenmosdatása s számos szegényebb ország felzárkóztatása. A korábbi bővítések céljai között szerepelt a periféria integrálása is. Olyan gazdaságilag elmaradott országoké, mint Írország, vagyis a diktatúra utáni tranzíciós kihívásokkal küszködő Görögország, Spanyolország vagy Portugália. Ezen országok felzárkóztatásában és stabilizálásában a Közösségnek elévülhetetlen érdemei vannak.

De az EU-ra ma oly nagyon jellemző kicsinyes alkudozások és zsarolások már akkor is komolyan jelen voltak az akkori döntési mechanizmusban. Ennek ékes példája Franciaország magatartása annak érdekében, hogy az Egyesült Királyságot távol tartsa a Közösségtől. Mai szemmel már pontosan látszik, hogy habár Franciaország motivációja téves volt, de igazuk volt. Hiszen London ma nem más, mint az USA trójai falova az EU-ban. A korrektség kedvéért azért tegyük hozzá, hogy ma már csak a 2. számú faló. Hiszen Washington egyes számú helytartója az öreg kontinensen Németország. Az a Németország, mely végrehajtja az USA politikáját Európában, s közben gazdaságilag újra is gyarmatosítja azt.

A maastrichti kihívások sikeres abszorbeálása után és az un. EFTA bővítés (1995 Ausztria, Svédország, Finnország) az Unió sora rendben lévőnek tűnt. Nem is csoda, hiszen az 1995-ben csatlakozott 3 állam nettó befizető volt a brüsszeli költségvetésbe.

Közben a régi vasfüggöny túloldalán megindultak azon demokratikus folyamatok, melyek az első szöget is jelenthetik az EU koporsójában. Számos újraformálódott demokratikus állam kopogtatott az Unió ajtaján, gyors bebocsátást várva. Tették azt úgy, hogy határaiktól pár kilométerre az utolsó évtizedek legvéresebb és legkegyetlenebb háborúja dúlt. Ezen fegyveres konfliktus szisztematikus és előre kitervelt kegyetlensége valósággal sokkolta a demokratikus Európát, mely a történelem folyamán sohasem tudott megfelelő válaszokat megfogalmazni a Balkán felé. Ez most is így volt. Diplomáciai kudarcok követték egymást. S míg Európában tanakodtak, addig a civil áldozatok száma elérte a több százezret. A konfliktus elején az USA nem mutatott érdeklődést a balkáni konfliktus rendezésében, hiszen itt nincsenek jelentős mennyiségű kőolaj tartalékok.

A balkáni háború árnyékában és annak konszolidációja mellett folytak a tagjelölt országok csatlakozási tárgyalásai. Európa ismét rossz taktikusnak bizonyult. A többfordulós bővítés helyett a 10 tagjelölt állam egyszeri felvétele (2004) mellett döntött. Mint később bebizonyult, ez a falat a mai napig keresztben áll Európa torkán, s esély sincs rá, hogy a jelenlegi gazdasági és politikai helyzetben az Unió ezt a 10-es bővítést bármikor is „megeméssze” A a fekete leves, vagy inkább a „hab a tortán” Románia és Bulgária felvétele volt (2007), melyeknek a mái napig nem lenne ott a helyük, hanem inkább a harmadik világ valamely integrációs folyamatában.

Magyarország csatlakozása után delegáció tagként részt vehettem az első formális Tanács ülésen. Előtte, más tanácsokban már voltak ún. informális Tanács ülések. Egy ilyenen mondták EU-s tisztségviselők kollégámnak, hogy „eddig Közösség voltunk, most már csak Unió” A gőg, a dölyf és a lenézés első adagja volt ez, s azon megaláztatásoknak kezdete, melyben azóta is Magyarországnak része van Brüsszelben.

S ezzel nem csak Magyarország van így. A 2004-es bővítés zöme a „régiek” számára vad horda marad. Bármit is próbálunk tenni, ezt a vélekedést nehéz, szinte lehetetlen megváltóztatni. Könnyedén összemosnak minket Romániával és Bulgáriával, holott a különbségek fényévekben mérhetőek.

Az EU ma már távol a régi pozitív konszolidációs szerepétől. Ma már nem más mint az USA „láncos kutyája”, Németország újragyarmatosító játszótere. Egy olyan értékrend közvetítője, ahol a bevándorló munkás jogai fontosabbak az őshonos kisebbségeknél. Ahol a nemzeti szimbólumok iránti fogékonyság szitokszónak számít. Ahol az EU tapssal fogadja, hogy Amerika létrehoz területén egy koszovói fundamentalista muzulmán államot, annak érdekében hogy felvonulási területet biztosítson magának a Balkánon Oroszország feltartóztatása céljából.

Az nem a mi hitvallásunk, hogy a gazdaság sikerét a külföldi befektetések mennyiségében mérik, s annál „sikeresebb” egy ország minél inkább gyarmatosították.

Mi nem egy ilyen EU-hoz csatlakoztunk, s nem egy ilyen EU-t akarunk.